A május 8-i Népszava-Szabadságban megjelent egy levél egy névtelen levélírótól.  Először is, hadd köszönjem meg a hozzászólását. Úgy, ahogy nem lehet  világosságot sötétség nélkül vagy okosságot butaság nélkül tapasztalni, az én cikksorozatom gondolatmenete is könnyeben magyarázható egy ilyen gyönyörű ellenpéldával. 

A kedves levélíró interneten ingyen olvassa az újságot. Történt egy „ismerősével” egy annyira sorsdöntő jelenet, hogy szükségesnek érezte ezt közölni a nagyobb amerikai-magyar közösséggel. Szerencsénkre a nyomtatott újságban is megjelent a cikke, hogy mindannyian tudjunk az esetről. A leírt történetből az derül ki, hogy a levelező egy kedves „ismerőse”, aki nem „templomba járó”, úgy döntött, hogy egy nap megtiszteli a jelenlétével a helyi magyar református közösséget. Sajnos ez a rendkívül fontos döntés az amerikai-magyarság körében kudarcot vallott, mert a helyi, ezek szerint „templomba járó”, nénikék nem voltak megfelelően meghatódva az „ismerős” megjelenésétől. Nem elég, hogy az ott lévő nénik nem kínálták meg azonnal kávéval és süteményekkel a látogatójukat, hanem  volt merszük nem akkor tartani az istentiszteletet amikor a vendégnek tetszett. Az, hogy ezek a nem  magyar anyanyelvű nénikék mernek egy „Hungarian Reformed Church” név alatt futtatni valami szervezetet Amerika szívében, már csak hab a tortán. 
Kisül, hogy hét órakor tartották az istentiszteletet a megszokott kilenc helyett. Ebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy biztosan Húsvétkor történt az eset, mert Columbusban Húsvétkor napfelkeltekor szoktak összevont istentiszteletet tartani, majd a gyülekezet együtt piknikezik.
Szerintem ebből a rendkívül katasztrofális helyzetből csak egy kiút létezik. Ez a „nem templomba járó ismerős” jövő vasárnap menjen el emelt fővel a templomba. Na most itt jön a nehéz része, amihez bátorság és erő kell, köszönjön Ő ezeknek a néniknek és kérdezze meg, hogy mikor van a legközelebb egyházi esemény, amelyben segíthet. Bátorságra és kitartásra van szükség ahhoz, hogy valaki beépüljön a szervezetbe, de a levélíró üzenetéből kiderül, hogy csupán neki, illetve az „ismerősének” van magyar érzése a városban. Hosszú munka lesz, mert ezek a nénik már évtizedek óta teljesen egyedül uralkodnak itt.  Szerencsések leszünk, ha hosszú távon számíthatnak egy „ismerősre”. 
Ha már mesélünk, akkor én is megosztok a kedves olvasókkal egy történetet, amelyet egy lelkész ismerősömtől hallottam. Egyszer, egy szintén büszke magyar ember mondta neki, hogy „Tiszteletes Úr, én addig járok templomba ameddig van magyar istentisztelet”. A Tiszteletes Úr azt válaszolta neki, hogy inkább addig lesz magyar istentisztelet, ameddig a bácsi jár a templomba”. 
Minden társadalomban vannak olyanok, akik magukat „jogosultnak” tekintik valamire. Például néhányan azok közül, akik a jóléti állam szociális segélyén élnek, és ez ellen nem próbálnak semmit tenni. Azt hiszik, hogy minden intézmény értük van, és ha gyengék, az nem az Ö szégyenük, hanem valaki másé.  A templom, magyar ház, cserkészcsapat, magyar iskola, óvoda és magyar újság azért létezik, mert vannak akik fenntartják. Ön melyik oldalon áll?